6. Rész

Egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom azon az éjszakán. Abban nem kételkedtem, hogy helyesen tettem, hogy nem mentem bele egy kilátástalan szexuális kapcsolatba Henivel.

Ő minden esetre beleélte magát, egy jól sikerült hancúrba, én pedig csalódást okoztam neki.

Hajnali fél ötkor viszont megelégeltem a forgolódást. Felkeltem, tréningruhát húztam, és elindultam kocogni egyet.

Hűvös volt a reggeli levegő, de cseppet sem bántam, sőt kifejezetten jól esett.

Nem tudom miért, de úgy döntöttem, átkocogok az erdőn, le a tópartra.

Közben végig összefüggéstelen emlékképek villogtak az agyamban. Egyetlen közös bennük, hogy Heni egytől egyig, mindnek részese volt.

Kiértem az erdőből a tóhoz. Ép pirkadt, és kezdett emelkedni a hőmérséklet is.

Lesétáltam a vízhez, kifűztem a cipőmet, és besétáltam a vízbe.

Határozottan hűvös volt, mégis kellemes. Kedvem támadt úszni egyet, de sajnos sem födőnadrág nem volt nálam, de még egy árva törülköző sem.

Bár még nagyon korán volt, és különben is eléggé félreeső helyen voltam az erdő mellett, nem akartam megkockáztatni, hogy valaki megzavarjon, egy ruhanélküli pancsolás közben.

Inkább visszabújtam a cipőmbe és elindultam, felfelé a fák közt.

Úgy voltam vele, hogy majd valamelyik reggel, beiktatok egy hajnali úszást. talán még Pityut is magammal hozom.

Nem egyenesen a házhoz mentem vissza, inkább tettem egy kört. Elkocogtam a vasútállomás felé.

Közben azon gondolkoztam: a 16 éves önmagam mennyire vert volna össze, amiért elpuskáztam talán az egyetlen alkalmat a legnagyobb ideálja lefektetésére…

Valamivel reggel hat után léptem be a házba. Melanie már a konyhában dolgozott a reggelin.

Az ajtónyílás, csukódásra gyanúsan, kukucskált, ki a sarok mögül.

- Áh, Jó reggelt! – köszöntött.

- Jó reggelt! – mosolyogtam rá – Megijesztettelek? –

- Nem tudtam ki jöhet be, ilyenkor. Minden rendben? Általában úgy kell kirugdosni az ágyból –

- Nem tudtam aludni –

- Történt valami az este? –

Melanie előtt kár lett volna ködösíteni. Hihetetlen anyai ösztöne van, azonnal megérzi, ha bárkinek bármi baja van.

- Te mit tennél, akkor, ha úgy érzed valamiről, amit tettél, hogy az helyes, de mégis csalódást okoztál vele valakinek? –

- Tessék mindent elmesélni a pincérnőről! –

Bambán néztem rá.

- István elmondta, hogy futottatok össze tegnap. Szóval, mi nem tetszett a kisasszonynak? –

- Az, hogy most itt vagyok, és nem az ágyában –

Mellbe vághatta, amit mondtam, mert elkerekedtek a szemei.

- Nem elég jó neked? –

- Dehogy is, nem erről van szó, egyszerűen csak nem akarok belemenni egy ilyen kapcsolatba. Pénteken hazamegyek és vége –

- És most mit akarsz tenni? – kérdezte teljesen komolyan.

Úgy éreztem, ehhez a beszélgetéshez akkor és ott nincs erőm, inkább megpróbáltam kivágni magam.

- Lezuhanyozni, mert bűzlök! –

Melanie arcára kiült a felháborodottság, de nem volt ideje válaszolni, mert eltűntem a fürdőben.

 

- Gutten Morgen! – köszöntöttem mindenkit az asztalnál

Melanie egy még nem végeztünk pillantást vetett rám.

- Jó reggelt – köszöntött Theresa, miközben kortyolt egyet a kávéjából.

- Üdv – köszöntött Pityu is.

Leültem a szokásosnak mondott helyemre, töltöttem magamnak egy bögre teát, a kávét ugyan is utálom, majd hozzá láttam megkenni egy bucit vajjal.

- Na, milyen volt az este? – kérdezte kíváncsian.

- Ezt most inkább hagyjuk… -

- Na, mi volt? – meglökdöste közben a vállam – Bezavartad a lompost? –

Gyilkos pillantást vetettem rá, amitől egyből elengedte a karomat. Theresa nem sokat érthetett a magyarul folytatott párbeszédünkből, de arra megkért, hogy ne nézzek ilyen csúnyán Istvánra, mert meghal.

- Történt valami? – kérdezte már sokkal szolidabban.

- Hát sok minden –

- Na, mond már! Elvitted vacsizni, aztán mi történt? –

- Hogy mi történt? Nagyvonalakban: táncoltunk, csókolóztunk, aztán a pincér közölte, hogy szebb nőkkel kéne randiznom, mire Hen lekevert neki egy akkorát, hogy csak úgy vízhangzott. –

- Miii van??? – tátogott – Azt a kurva! –

Akkorát kiáltott, hogy Melanie összerezzent, meg is kérdezte, hogy minden rendben van-e.

- Aztán mi volt, ember, mondjad már!? – folytatta tovább

- Hazavittem, és felhívott szobára –

Tágra nyíltak a szemei.

- Na és milyen volt? Tényleg olyan vad, mint, amilyennek lefestik? –

- Nem t’om – válaszoltam közönyösen

István félrenyelt egy kortyot a kávéjából és köhécselni kezdett.

- Mi..ii az, ho….ogy nem tud…od? –

- Nem tettem meg –

 

- Vegyük át újra – kezdett bele mondandójába, egy kisseb hatásszünet után István – Randiztatok –

Biccentettem

- Csókolóztatok – újból bólintottam – Beinvitált a lakásában, te meg begyulladtál –

- Hozzád vágom ezt a lekváros kenyeret, ha nem fejezed be! –

- Jól van, na, nem kell rögtön ölre menni, ha már a csajra se ugrottál rá –

Életemben nem vettem részt kajacsatában, de most olyan szinten felhúzott, hogy hozzá vágtam az a szerencsétlen pékárut. Az eper lekvár beterítette a fél arcát. Abban a pillanatban meg is bántam, de visszavonni nem tudtam.

Theresa felnevetett István lekváros képe láttán, Melanie csak lemondóan megcsóválta a fejét. Valószínűleg nyugtázta magában, hogy sosem fogunk felnőni.

István lenyalt egy keveset az eperdzsemből.

- Hm, finom! –

- Akarsz még? – kérdeztem, és közben próbáltam elfojtani a röhögést.

- Barackot kérnék inkább, ha van – már ő is küzdött a kitörni készülő vigadással.

- Kapsz egy nutella-torpedót, oszt jól van –

Olyan iszonyatosan kezdünk el röhögni, hogy a kívülállók, komolyan megkérdőjelezték volna elménk épségét.

- Srácok, fejezzétek be! – hordott le Melanie – Gyerekesek vagytok –

- Ugyan olyan ostobák, mint voltak – Szólt közbe Theresa – Sosem nőnek fel –

Istvánnal egészen kiskorunktól kezdve szoros barátságban nőttünk föl, szóval elég volt a pillanat tört részéig egymás szemébe néznünk. Theresa máris két tűz közé került.

Balról egy baracklekvárral megkent kalács ütközött az arcának, még jobbról egy fél nutellás zsömle trafálta telibe, mire ő sikítva kirohant az étkezőből.

Lepacsiztunk Istvánnal, mire Melanie megint megrázta a fejét.

- Fiúk, még mindig őrültek vagytok –

 

Úgy döntöttünk, hogy tökéletes idő van egy kis reggeli sétához, úgyhogy gyalog mentünk le a Makarska Grillhez. Oda volt meghirdetve a gyülekező fél 9-re.

Kényelmes tempóban szűk negyed óra alatt ott voltunk.

Csak két kislány előzött meg bennünket. Az egyiküket biztosan Enikőnek hívták. Neki jellegzetes fekete göndör haja volt, azért emlékszem rá. A másik lányt, ha jól emlékszem Adriennek hívták. Rajta nem volt semmi feltűnő.

- Jó reggelt kívánok! – köszöntek egyszerre, de túlzottan hivatalosan.

- Jó reggelt! – üdvözölte őket István

- Sziasztok – mondtam – Ha jól emlékszem abban állapodtunk meg, hogy nyugodtam tegezzetek. Nem az iskolában vagytok, hanem nyaralunk. Ergo nem kell ilyen görcsösen beszélni velünk! Igaz Pista? – oldalba vágtam, hogy biztosan egyet értsen.

Ennek eredménye képen félre nyelte a vizet, sajnos éppen inni készült.

Köhögött egyet-kettőt, majd kinyögte:

- Persze, mondjátok nyugodtan, hogy szia! –

A két lány egymásra nézett. Látszott rajtuk, hogy nem tudják mit kéne mondaniuk.

Végül is a segítségükre siettem:

- Hogy érzitek itt magatokat? –

- Fantasztikusan – felelte Enikő

- Nagyon jól – erősítette meg Adri is – itt mindenki olyan barátságos. Szívesen laknék itt felnőtt ként –

- Szerintem nincs semmi akadálya – válaszolt István.

Adri elmosolyodott.

- Na és maguk – csúnyán néztem rá – vagyis ti jól érzitek magatokat? –

Istvánnal kényszeresen összenéztünk. Ő elröhögte magát, nekem sikerült vissza fojtani, és adni egy értelmes választ.

- Nem unatkozunk az biztos –

 

Valaki hátulról megfogta a vállam, mire megperdültem a tengelyem körül.

- Hali srácok – mondta a frissen érkezett Julcsi

- Jézusom, ezt soha többet ne csináld! – mondtam – A szívbaj jött rám. –

- Mi az, csak nem rossz a lelkiismereted? Biztos, mert elrontjátok itt a lányokat –

- Ugyan, dehogy – legyintettem.

- Még a feltételezést is kikérem magamnak – erősített meg István is.

- Ha ti mondjátok – Julcsi a lányokhoz fordult – Na, lányok várjátok már a BMW múzeumot? –

- Hát engem nem igazán kötnek le az autók – nagyon szégyenlősen mondta ezt Enikő – de majd túlélem valahogy –

- Én már nagyon várom – lelkendezett Adri – imádom a BMW-ket, olyan menők –

Közben megérkezett a buszunk is, majd mikor mindenki megérkezett, elindultunk München belvárosa felé.

 

Köztudottan a múzeumok nem a legnépszerűbbek a tinédzserek közt, viszont mivel a BMW Németország és a világ egyik legnépszerűbb gépjármű márkája, az aznapi kirándulás 100%-os érdeklődést váltott ki a fiúknál, sőt a lányok többségét is lázba hozta.

Az épület alsó szintjén, a legújabb illetve a még mindig gyártott modelleket állították ki.

Vagyis inkább autószalon jellege volt, mivel az összes kiállított modellbe belehetett ülni, meg az alapvető dolgokat, mint a rádió, működtetni is lehetett.

Azt hiszem nem is kell mondanom, a srácok ahányan voltak, annyi felé. Végig próbálgattak, minden gépet a teremben.

 

Idegen vezetőnk, magas szőke férfi, üdvözölte a csoportot, majd intett, hogy kezdjük meg sétánkat.

Az első teremben, a leg ősibb autók kaptak helyet. Ha jól emlékszem a legöregebb több, mint száz éve készült, és a legfiatalabb is elmúlt már hatvan.

A következő helységben, már az ezredforduló körül készült modellek képviselték magukat. Vezetőnk hosszan, néha a részletekbe veszve, ecsetelte a különböző autók műszaki tulajdonságait.

Én megálltam egy ezüst E46-os mellett és hosszasan bámultam rá.

- Csak nem tetszik? – kérdezte Julcsi.

Pár pillanatig, bután néztem rá, majd mikor sikerült felfognom, mit kérdezett, alig észrevehetően bólintottam.

- Kiskoromban mindig ilyet akartam, még a szín is passzol –

- Fiúk, egy BMW-ért bármit –

Erre csak alig észrevehetően elmosolyodtam.

Áthaladtunk egy bolt-ív alatt a következő helyiségbe. Itt különböző versenyzésre átalakított modellek kaptak helyet.

Bukócsövek, és versenyszárnyak, minden hol.

Gondolom, mondanom sem kell, hogy mindenki be akart ülni, mindegyik gépe, szóval itt bőségesen elidőztünk. Kígyózó sorokba rendeződve.

Közben, meghallgathattuk, melyik autócsoda, hol versenyzett. A különböző nevek közül számomra csak a WTCC (World Tour Car Championship[1]) bírt jelentéssel.

Lassan mindenki, megtekintett mindent, amit szeretett volna.

Mikor beléptünk a terembe, kicsit mindenkit elfogott a döbbenet.

Az egész terem teljesen tele volt, minden féle, csicsás és rikító mintázatú tunig autóval.

Szinte a padlót érő karosszéria elemekkel, spoilerekkel felszerelve egytől-egyig. Némelyik alján még a neon-csövek is világítottak.

- Ezeket az autókat a világ különböző országaiban foglalták le – kezdte az idegen vezető – Mindegyik eredetileg, itt készült a BMW-nél, de ezeket szemmel láthatóan átalakították illegális utcai versenyzéshez. Az utólagosan beszerelt elemek túlnyomó többsége, nem biztonságos, és természetesen be van tiltva, ezért az itt látható darabok egyáltalán nem vehetnek rész a közúti forgalomban –

Természetesen, rajtam, meg Pistán kívül senki sem figyelt rá. Julcsit nem igazán érdekelték az autók, a gyerekek pedig, inkább kipróbálni szeretik őket, mint hallgatni, ahogy beszélnek róluk.

- Te szerinted melyik a leggyorsabb? – kérdezte tőlem Pista

- Jó kérdés. Várj egy picit! – körbehordoztam a pillantásomat a termen – majd rámutattam egy tigris-mintás M6-osra – Szerintem az –

- Igen? Hát elég jól néz ki, az holt ziher –

- Nem csak az. Nézd meg, milyen magasan ül, a többihez képest! –

- Ez miért fontos? –

- Valószínűleg sokkal könnyebb, mint amilyen eredetileg volt. A profi versenyzők eltávolítják a fölösleges berendezéseket, hogy könnyebbek legyenek. Fogadjunk, hogy hűlt helye a klímának! –

- Nem fogadok veled! –

- Ahogy gondolod –

- Jöjjenek, kérem! Még egy terem hátra van – hallottuk vezetőn határozott utasítását, mire mindenki átsétált az utolsó terembe.

Leírhatatlan döbbenet ült ki az emberek arcára, mikor megpillantották, mit tartalmaz ez a kiállító terem. A terem közepén egy kör alakú emelvényen nyolc különböző Formula kategóriába tartozó nyitott lapos versenyautó volt látható. Én személy szerint csak Robert Kubica Fromula 1-es BMW-jét

ismertem fel, de a táblák alapján voltak autók még a cég saját márkakupájából, a Formula BMW-ből is.

Azt hiszem, említenem sem kell, hogy itt aztán mindenki, minden egyes autót, egytől egyig kipróbált. Még Pityu és Én is elkezdtünk barátkozni azzal a 2009-es géppel. Nekem kicsit kényelmetlen volt, Kubica nem egy magas ember, így a hozzá igazított autóba, nem igen fért el a lábam, Istvánnak viszont teljesen tökéletes volt.

Julcsi mind a kettőnkről lőtt egy-egy sztárfotót.

Mikor mindenki kiélvezkedte magát, az autócsodákban, megköszöntük idegenvezetőnknek a közreműködést.

Hazafelé a buszon, mindenki arról beszélt, hogy melyik BMW-t tudná legszívesebben magáénak.

Természetesen én sem úsztam meg kérdést, meg a felháborodást sem, miután kijelentettem, hogy E46-ost.

Szerencsére gyorsan elterelődött a téma. Adri megkérdezte tőlem, hogy lehetséges-e, hogy aznap délután fürdőzés, legyen a strandon.

- Gondolom semmi akadálya – válaszoltam

- Le is mész velük, mert nekem más dolgom van? – vágta rá Julcsi.

Azonnal könyörgő pillantások kereszttüzében találtam magam. Könyörgő boci szemek néztek rám mindenhonnan.

- Na ná! – vágtam rá, egy kisebb hatásszünet után.

- Akkor tényleg semmi akadálya –

- Remélem szép időtök lesz! – vigyorgott István.

- Te is mész! – Jelentette ki Julcsi, ellentmondást nem tűrve.

- Na, ne!!! –

- De igen! Ketten talán kitesztek egy értelmes felnőttet –

Összenéztünk. Az ő szemében is sértettség tükröződött, meg gondolom az enyémben is.

 

A srácok közül voltak, akik úsztak, a csajok inkább süttették a hasukat a napon. Aztán, hirtelen összeállt mindenki egy jó kis strand-röplabda meccsre. Magyarok a németek ellen.

István velem szemben ült, egy hordozható kerti asztalnál, amit Melanie adott kölcsön. Egyikünknek sem volt kedve röplabdázni, ezért inkább egy klasszikus kétkezes Canastának szavaztunk bizalmat.

Az az igazság, hogy nem vagyok hozzászokva, ha Pityu ellen játszom, hogy komoly hátrányba kerülök.

Most azonban már az első osztás után, 600 pont hátrányom volt. Sajnos a második körben ez tovább nőni látszott. Ellenfelem, már rendelkezett egy tiszta canastával 5-ösökből, az én kezemben, pedig még mind a tizennégy lap ott volt.   

- Ez ma valahogy nem megy neked – jegyezte meg.

Elhúztam a számat.

- Nem jönnek a lapok – feleltem.

Biccentett, majd elhelyezett az asztalon négy ászt.

- Nekem jönnek – vigyorgott.

- Látom –

- Nincs nálad teljesen véletlenül, néhány sör? –

- Miért kérdezel hülyeségeket? –

Lehajoltam a lábamnál heverő hűtőtáskához, és kivettem belőle két üveg Lägert. Az egyiket átnyújtottam neki.

- Üvegnyitód is van? – kérdezte gyanakodva.

- Mindent nem hurcolhatok magammal – vontam meg a vállam.

- Akkor hogy fogjuk kinyitni? Erre nem gondoltál? –

Nem válaszoltam. Elhelyeztem az üveget az asztal széléhez, úgyhogy az asztallap a kupak pereme alá kerüljön, majd egy határozott mozdulattal ráütöttem az üveg tetejére, mire a kupak lerepült az üvegről.

- Aki nem képes bármivel kinyitni, az meg sem érdemli, hogy megigya –

- Ohh. Minő bölcsesség! –

Néhány ügyetlen próbálkozás után megszántam, és kinyitottam az övét is.

A röplabda meccs véget ért – fogalmam sincs, ki nyert – a srácok pedig megiramodtak a vízbe. Még elég meleg volt egy jó kis pancsoláshoz.

- Még egy kör? – kérdeztem.

- Jöhet –

Felemeltem a paklit, és jól megkevertem.

István a szájához emelte a sörét, majd kortyolt egyet.

Iszonyatos női sikoltás rázta meg a strandot. Istvánt annyira megrázta, hogy félre is nyelte a sörét, és fuldokolni kezdett. Az én kezemből is kihullott a pakli.

- Ez.. Adrii…. volt!! – köhécselte István

- Tudom – ugrottam fel – Gyerünk! –

Futásnak eredtünk a csónakház felé, ahonnan a hangot halni véltük.

A csónakház melletti stégen megpillantottam a lányokat. Feléjük vettem az irányt, István követett.

- Ott! Ott! – kezdettel mutogatni Enikő, miközben Adri mellette térdelt, és erőteljesen zokogott.

Letérdeltem mellé, és átöleltem.

- Mi történt? – kérdeztem.

- A csónakban – szipogta.

- Mi? Mi van a csónakban? –

- Öhm, Dani, azt hiszem ezt látnod kéne! – mondta István.

- Rendben leszel? - kérdeztem Adritól.

A lány alig láthatóan bólintott.

Felálltam és átnéztem a csónak pereme felett.

Majdnem beleszédültem a vízbe.

- Rendben vagy? – kérdezte István, miközben átkarolta a vállam, hogy biztosan talpon maradjak.

- Jól vagyok – mondtam – Figyelj, hívd fel Julcsit és mond meg neki, hogy azonnal jöjjön ide! –

Bólintott.

- A csónakról ne beszélj neki, elég, ha akkor lesz ideges, mikor ideér! –

- Rendben van –

Én pedig megkérdem egy pincért, az étteremből, hogy üzenjen Traberért.

 

- Mi történt? – kérdezte a most is jól öltözött felügyelő, amint megérkezett.

Némán a csónak felé intettem a fejemmel. Traber a megadott iránya nézett, majd felkiáltott.

- Jézus Mária! Ez egy hulla. –

- Az – morogtam, miközben rágyújtottam egy cigarettára.

- Maga talált rá? –

- Nem, ők itt. –

A két lány a földön ült, törülközőbe burkolózva. Eddig lesütött szemüket először rám, majd a felügyelőre emelték. Adri még mindig szipogott. Szemmel láthatóan megviselték az események. Enikő viszont összeszedte magát.

- Ki akartuk hozni a szörfdeszkákat, közben találtunk rá –

- Látattok bármi furcsát, vagy valakit, aki gyanúsan viselkedett a környéken? –

Adri csak a fejét rázta meg, Enikőnek sikerült kicsikarnia egy nemet a száján.

- Rendben van. Köszönöm a segítséget! –

Julcsi feltűnt a látóhatáron.

- Megbocsájt felügyelő? –

- Természetesen Herr László! –

Végig robogtam a stégen, egyenesen Julcsihoz.

- Mi történt? – kérdezte, azonnal – és mióta dohányzol? – bökött a még mindig kezemben tartott csikkre.

- Most nem számít. Adriról és Enikőről van szó… -

- Úr isten, csak nem esett bajuk? –

Oda akart rohanni a lányokhoz, de megragadtam a karját, és visszahúztam.

- Hadd mondjam végig! Látod a csónakot kikötve? –

- Ne őrjíts meg! – háborgott – Mi van azzal a rohadt csónakkal? –

- Van benne egy holtest –

Fehérebb lett, mint a fal. Egy pillanatra azt hittem elájul, de aztán összeszedte magát. Mikor meggyőződtem róla, hogy talpon marad, folytattam a mondókámat.

- A lányok találtak rá –

- Úr Isten! –

- Szeretném, ha elvinnéd őket innen! Adrit nagyon megviselték a történtek. Folyamatosan sír.

- Persze, ez csak természetes.

- Rendben vagy? – kérdeztem

- Aha, csak kicsit kavarog a gyomrom.

- Figyelj! Valószínű, hogy engem ki fognak hallgatni. Lehet, hogy Istvánt is.

Mindketten az emlegetett személyre néztünk, aki épp Traber felügyelővel beszélgetett.

- Hogy-hogy?

- Ismertük – Julcsi szeméből egyértelműen kiolvasható volt, hogy most már végkép elvesztette a fonalat – Vele vacsoráztam tegnap este.

- Elég! Nem akarok többet hallani!

Könnyek csordultak a szemébe.

- Én most fogom az összes gyereket, és hazaviszem.

Julcsi odabiccentett Trabernek, majd kézen fogta a lányokat és elviharzott velük.

Én helyet foglaltam egy magasabbra nyúló cölöpön.

- Elég megviseltnek tűnik Herr László. Figyelmeztetem, ha megpróbálja, nekem bemagyarázni, hogy még sosem látott közelről holtestet, nem fogom elhinni.

Kérdőn fürkésztem Pityu tekintetét. Biztosra vettem, hogy mindenről tájékoztatta a felügyelőt. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, csak értetlen érdeklődést tudtam kiolvasni belőle.

Traberre emeltem a tekintetemet.

- Ismertük- szólaltam meg végül.

- No, csak! Csupa fül vagyok, uraim!

- Henriettának hívták – kezdte István – mikor látta rajtam, hogy képtelen vagyok megszólalni – Tóalmáson nőt fel. Osztálytársak voltunk.

Nem vettem észre, hogy mikor vette elő, de Traber már bőszen jegyzetelt egy kis noteszképe.

- Tudtak róla, hogy a kisasszony Feldafingben tartózkodik?

Biccentésem belefojtotta Istvánba a szót.

- Tegnap este együtt vacsoráztunk.

Olyan közömbösen mondtam, hogy én is megijedtem tőle.

Traber biccentett és jegyzetelt.

- Herr Varró?

- Mégis mit jelentsen ez? – háborodott fel István – Minket gyanúsít?

- Kérem Herr Varró, csak szeretnék tisztán látni!

Szigorúan néztem István szemébe, mire egy kicsit meglágyult.

- Tegnap összefutottunk.

- Hol?

- Itt.

- Tegnap egész nap itt voltunk a gyerekekkel. Az étteremben ebédeltünk, és ő szolgát ki minket.

- Maga meg egyből meghívta vacsorázni!?

- Ebből elég volt! – Őrjöngött újra István – Nem vagyunk gyilkosok!

Felálltam rögtönzött trónomról, Istvánhoz léptem, és rátettem a kezem a vállára.

- Nyugi öregfiú! Herr Traber csak a munkáját végzi – Traber bólintott – A gyilkosság időpontjában Münchenben voltunk. Rajta is leszünk a BMW múzeum kameráin.

- Honnan tudja, hogy mikor történt, Herr László? Még meg sem érkezett a halott kém.

- Láttam már épp elég holtestet.

- Áh, vagy úgy.

- Nem tudják egyedül költözött Németországba, vagy van valaki, akit értesítenünk kéne.

István széttárta a karját, és rám nézett.

- Vivien, a testvére.

- Vivi is itt van? – kérdezte István, de figyelmen kívül hagytam.

- Az ikertestvérével együtt vettek egy lakást.

- Feldafingben? – kérdezte Traber

Bólintottam.

- Tudja a pontos címet? Kötelességem értesíteni őt.

- Herr Traber, kérem, engedje meg, hadd beszéljek én Viviennel.

- Hivatalból nemet kéne mondanom, de tisztelem magát és a munkásságát Herr László. Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha mindketten mennénk.

- Igaza lehet.

Traber bólintott, majd Pityuhoz fordult.

- Herr Varró, szeretném megkérni, hogy maradjon itt és vigyázzon a holtestre, nemsokára megérkeznek a kollégáim.

- Nem fél attól, hogy eltüntetem a hullát.

Addig is a rosszul lét kerülgetett, de a hulla szó végleg kiverte a biztosítékomat. Úgy bukott ki belőlem az ebéd, mintha matt részegen, az alkoholt öklendezném vissza.

A lában is fel adta és térdre estem. Az egész testem rázkódott.

Hulla, hulla, HULLA újra és újra csak ez zakatolt a fejemben.

Újra éreztem Heni csábító és vad illatát. Előtört az emlék, mikor utoljára átöletem, éreztem bőrének selymes érintését, és a csókját. A csókot mely édesebb mindennél.

Következő emlékem, az hogy az étterem belsejében ülök, és egy pohár Whiskyt iszogatok.

- Jobban van? – kérdezte Traber

- Azt hiszem, megleszek. – Mondtam, mikor kiittam az utolsó cseppet is a pohárból.

- Még egyet?

- Elég volt. Köszönöm.

- Herr László, biztos benne, hogy velem akar tartani?

- Teljes mértékig. Induljunk!

 

Az üresség és keveredett a lámpaláz érzésével, mikor újra ott álltam a ház előtt, ahova tegnap este még a boldog Henit hoztam haza. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy már valószínűleg hullazsákban van.

Borzongás fogott el.

Traber észre vette, hogy nincs minden rendben, és újra a hogylétem felől érdeklődőt.

Megnyugtattam, hogy jól vagyok.

- Készen áll, Herr László? – kérdezte

Bólintottam. Traber megnyomta a csengő gombját.

Legbelül azért imádkoztam, hogy ne legyen otthon. Elég vagány csaj, tuti, hogy bulizik, vagy pasizik, vagy akármi. Gondoltam.

Lépések zaja hallatszott.

Azt kívántam: bár nyílna meg alattam a föld, és nyelne el a fenébe.

Valaki elfordította az ajtógombot, és szélesre tárta előttünk a bejárati ajtót.

Kisebb meglepetésben volt részem. Annak ellenére, hogy ikrek, régen nem igazán hasonlítottak egymásra, most azonban, mintha Heni állt volna előttem.

Vivien élénkvörös testre simuló ruhát viselt. Hajának egy része pedig körben összefonva viselte, mintha korona lenne.

- Jó estété kisasszony! Elnézést a zavarásért Traber felügyelő vagyok. Ha jól értesültem ismeri az urat – mutatott rám Traber.

- Te meg mi a büdös francot akarsz itt?! – ez nekem szólt.

- Beszélnünk kell!

- Nekünk nincs miről beszélnünk!

- Attól tartok, van – Vágott közbe Traber – Bemehetnénk?

Nem válaszolt, csak félre állt az ajtóból. Traberrel összenéztünk. Először a felügyelő, majd én is beléptem a lakásba.

- Halljam, mit akarnak itt?

- Hadd kérdezzem meg – kezdte Traber – tudja, hogy hol van testvére?

- Gondolom, dolgozik. Mert?

Traber rám nézett. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat.

- Vivi, kérlek, ülj le! – vettem át a szót.

- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! Ki vele, mi az istent akartok itt?!

Hirtelen abba maradt a remegés a lábamban. Elöntött az üresség és a nyugalom. Meglepő, hogy mennyire érzelem mentesen mondtam ki végül:

- Heni meghalt.

Vivi szemei tágra nyíltak, az arcára kiült a döbbenet.

- Mit beszélsz?

- A testvérét valószínűleg meggyilkolták – vette át a szót Traber.

Akár mennyire is próbálta vissza fojtani, de kitörtek belőle a könnyek.

Néhány perc múlva, mikor sikerült egy kicsit összeszednie magát, Traber folytatta az ilyenkor szokásos procedúrával.

- Van sejtése, hogy kinek állhatott érdekében… - itt szünetet tartott. Nem tudta, hogyan kellene finoman megfogalmaznia.

Vivi újra zokogni kezdett, közben hevesen rázta a fejét.

- Kérem Vivien, gondolkodjon! Voltak a testvérének ellenségei? – fejrázás – Vagy bárki, aki haragudott rá? Egy féltékeny férfi?

- Nem tudom.

- Herr Traber! – a nyomozó rám emelte a tekintetét – Azt hiszem nem ez a legmegfelelőbb alkalom!

- Igaza van. Elnézést kérek kisasszony! A legjobbakat kívánom!

Vivi fel akart állni, hogy kikísérjen, de Traber finoman visszanyomta.

- Maradjon csak! Kitalálunk.

 

Traber felajánlott, hogy hazavisz, amit el is fogadtam.

Útközben hívták, hogy a nyomozást átvette a gyilkossági osztály, élén Erik Höflerrel, és a holtestet Münchenbe szállították boncolásra.

Megköszöntem a fuvart, és jóéjszakát kívántam.

 

Mikor beléptem az ajtón, Theresa azonnal átölelt és az állapotomról érdeklődött.

- Minden rendben – mondtam

Melanie vacsorázni invitált, de egy falat sem ment volna le a torkomon.

- Florian, használhatnám megint az autódat? – kérdeztem végül.

- Hová szeretnél menni?

- Münchenbe, a rendőrségre. Szeretnék beszélni a nyomozás vezetőjével.

Csak egy bólintás volt a válasza.

- Veled tartok haver – lépett be István a nappaliba – Ilyen állapotban ne rohangálj egyedül.

Igazából még örültem is az ajánlatnak, tényleg nem akartam egyedül lenni.

 

Az út első negyed órájában egy szót sem szóltunk egymáshoz. Odakint tipikus nyári vihar volt, villámlással, mennydörgéssel. Úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, kénytelen voltam a leggyorsabb fokozatra kapcsolni az ablaktörlőt.

Autópályán haladtunk, München belvárosa felé.

Végül István törte meg a csendet.

- Lassíts man! Lófaszt se látni, és semmi kedvem itt megdögleni.

Lenéztem a kilométer-órára, kicsivel volt 130 felett. A masszív X5-ösben sokkal kevésbé vehető észre a sebesség. Biztos vagyok benne, hogy ha szükséges, még bőven tudott volna tovább gyorsulni.

Feljebb engedtem a gázpedált, mire a mutató visszafele kezdett kúszni. Hagytam leesni egészen 100 alá. Mikor durván olyan 90 környékére ért, ott bekapcsoltam a sebességtartó funkciót.

Eddig, ilyet még sosem tettem, habár nem most vezettem először olyan autót, amiben van erre szolgáló automatika.

Tipikus férfiként úgy gondolom, van két dolog, aminek a nyomkodására minden adandó alkalmat ki kell használni. Az egyik a gázpedál.

 

Nem tudom miért, de a Hello című szám kavargott a fejemben. Észre sem vettem, hogy hangosan dúdolom.

A give anything just to see you again.

István, amennyire csak tudott, felém fordult.

- Ennyire hiányzik?

Önkénytelenül is elmosolyodtam.

- Fura, mi? Pedig az elmúlt évtizedben arról sem vettem tudomást, hogy létezik. – Itt tartottam egy kisebb szünetet – Egészen tegnapig.

- Van elképzelésed, miért tehették?

Megráztam a fejem.

- Nem tudok elképzelni olyat, hogy bárkinek is ártott volna.

- Én sem. – válaszolta István.

Egyenesen a szemébe néztem, és úgy mondtam neki:

- Meg fogom találni a rohadékot, bárki legyen is, és olyat teszek vele, hogy azt is megbánja, hogy megszületett.

Megállítottam az X5-öst egy, 10 emeletes szín üveg épület előtti parkolóban, és kikapcsoltam a biztonsági övemet.

- Ez az? – kérdezte István.

- A GPS szerint ez. – mondtam, miközben kinyitottam az ajtót.

István is kiszállt a terepjáróból.

Beléptünk a hatalmas épületbe. Egy hatalmas aulában találtuk magunkat. Az oszlopok és lépcsök terméskövekből rakva, mintha nem is a rendőrségre léptünk volna be.

- Jó estét! Segíthetek valamiben? – szólt ránk a portás.

- Jó estét! László D. Viktor nyomozó vagyok. – megmutattam neki, az igazolványomat.

- Ő itt a társam, Herr Varró – mutattam Istvánra – Höfler felügyelővel szeretnénk beszélni.

A nő kis ideig habozott, aztán felemelte a telefont.

- Herr Höfler, van itt két úr. Önnel szeretnének beszélni. – elhallgatott egy rövid időre – Rendben Herr Höfler.

A nő letette a telefont, és ránk nézett.

- Herr Höfler várja magukat. Hatodik emelet, 23-as szoba.

- Köszönjük a segítséget!

 

Beléptünk a 23-as szobába. Maga a szoba nem lehetett több néhány négyzetméternél. Berendezése is igen csak egyszerű volt: a falak mentén polcok sorakoztak, zsúfolásig tömve iratokkal. A bútorzat továbbá egy íróasztalból és néhány székből állt.

Az asztal mögött egy alacsonynak tűnő ember ült, szerintem álló helyzetben sem lehetett több 170 centinél, ellenbe jelentős mérető pocakot növesztett magának. A haja gyakorlatilag teljesen megőszült, és itt ott már ritkulni is kezdett, de néhol még őrizte eredeti szőkeségét. Világító kék szemével, kiegészülve ízig-vérig németnek látszott.

- Jó estét, Herr Höfler! A nevem László D. Viktor, ő pedig itt a társam, Herr Varró István.

- Jó estét – üdvözölte István is.

- Mit óhajtanak itt? – kérdezte, mindenféle bevezetés nélkül.

- A ma délután történt gyilkosságról szeretnénk önnel beszélni. – válaszoltam.

- Mi közük hozzá?

- Gyakorlatilag mi találtuk meg a holtestet. – válaszolta István

- Nincs most időm felvenni a vallomásaikat. Majd kiküldünk egy idézést, hogy mikor lesznek szívesek ismét befáradni.

- Herr Höfler, eszemben sincs pazarolni az időt azzal, hogy az értelmetlen dolgokat mesélek magának. – értetlenül nézett rám – Segíteni akarom a nyomozás menetét!

- Ezt még is, hogy képzeli.

- Meg vannak a megfelelő tapasztalataim a gyilkossági ügyek terén, és a hatóságokkal való együtt működésben is.

- Ha most azt várja tőlem, hogy bevonom a nyomozásba, akkor orbitálisat téved! Ez az én ügyem!

- Ide figyeljen, Höfler! Ma délután egy nő meghalt. Nem ő az első, és valószínűleg nem is az utolsó. Maga meg tényleg azon, akar kardoskodni, hogy kié az ügy. Ennél sokkal komolyabb dolgokról van szó!

- Na, ide figyeljen! Maga itt egy senki, egy nulla. Megmondom mi lesz. Maga most szépen kisétál azon az ajtón, és elfelejti az egész rohadt ügyet!

- Maga, hogy lehet ekkora gyökér?! – vágott közbe Pityu.

- Herr Varró, magának itt végkép nem lehet egy szava se. Még kriminalisztikai végzetsége sincs.

Leintettem Istvánt.

- Most elmegyünk!

- Na, de..

- Csönd! – parancsoltam rá – Herr Höfler, azt árulja el, mit állapítottak meg a halál oka ként?

- Őszinte leszek magával, ha el akarnám árulni magának, sem tehetném. Az orvos mára már végzett, csak holnap délután fogják felboncolni a kisasszonyt.

Megint elfogott a rosszullét, és elegem is volt ebből a hólyagból. Inkább elindultam az ajtó felé.

- Herr László! – szólt utánam Höfler – Kérem, ne fáradjon ide holnap ismét, akkor sem mondhatok magának többet!

Úgy vágtam be magam mögött az ajtót, hogy még hallottam, ahogy néhány irattartó leborul a polcokról.