3.rész- Barátokkal útra kelünk

Hát elérkezett az indulás napja. Be kell vallanom már nagyon vártam, hiszen utoljára, ha jól emlékszem tíz éve jártam Feldafingben. Tíz év ide vagy oda, úgy emlékeztem egykori vendéglátóimra, mintha csak tegnap történt volna. Gyermekkoromban mindig a Biersack házaspárnál laktam, vagyis laktunk Istvánnal. Ami a legfelejthetetlenebb az ott töltött nyaralásokból az a mindig eleven kislányuk. Az a lány, édes istenem, olyan rossz volt, mint a tűz. Egy perc nyugalmunk sem volt tőle. Emlékszem egyszer valamiért nagyon be pipult rám, és úgy beleharapott a kezembe, mint valami veszett kutya. Napokig látszott a teljes fogsorlenyomata a karomon, de ettől a kis incidenstől eltekintve jól megvoltunk a kiscsajjal.

- A Nagykátán át Szolnokra közlekedő zónázó személyvonat az ötödig vágányról azonnal indul. A beszállást kérjük fejezzék be! –

Indult is, velem együtt.

Különös érzésvolt ennyi év után visszatérni a tápiószecsői állomásra. Valahogy idegennek éreztem magam a kicsiny városi állomáson, pedig mikor még otthon laktam, napi rendszerességgel szálltam fel itt. A Tóalmásig közlekedő helyközi buszra. Az állomáson semmi sem változott az almási busz ugyanúgy a kocsma elől indult. (Ennek oka, hogy a munkából haza felé tartó díszpolgárok minél rövidebb úton jussanak el az ivóból a buszig.) Igazi meglepetés azonban akkor ért, mikor felszálltam a buszra, a volán mögül ugyanis egy régi ismerősöm nézett szembe velem.

- Mi van veled? – Kérdezte leplezetlen örömmel a hangjában. – Téged is lehet látni erre felé ? –

- Szevasz Zolikám – Üdvözöltem ilyen formában. – Légy oly szíves egy egészet a végállomásig. –

Adott.

- Hallod öreg, mi van veled? – Kérdeztem a tiszteletet megadva – Miért nem mentél még nyugdíjba?-

- Á, nem lehet a fene vigye el! Felemelték a korhatárt, nem hallottál róla? - Közben indított és már száguldottunk is Tóalmás fele.

- Valahogy ez most kimaradt. Olyan messze van még nekem a nyugdíj, mint a marhám Jeruzsálemtől, így nem foglalkoztatott. -

- Szégyelld össze magad! - Hurrogott le, miközben bevett egy kanyart - Hogy lehetsz, ilyen szemtelenül fiatal még mindig?-

- Ugyan Zoli, ne viccelődj. Felettem is elrepült az idő. Harminchoz közeledem. Tudod gyakran gondolkodom el rajta, hogy a kamaszsrác, aki voltam, büszke-e lenne a férfira aki lettem?-

- Na! Mire jutottál? Büszke vagy magadra? -

- Arra jutottam, hogy nagyon nem lenne az, hiszen semmit nem értem el abból, amiről ő álmodozott, mikor még naponta veled utazott. -

- Még előtted az egész élet te! Bármit elérhetsz! Miről álmodozták kissrác korodban? -

- Még nem meséltem volna? - Csodálkoztam el - Egészen kisgyerekkorom óta két dologról álmodoztam. -

- Igeen? És pedig? -

- Hat éves korom óta arról fantáziáltam, hogy majd egy szép napon pilóta leszek és egy bazi nagy utasszállító repülőgépet vezethetek. -

- Ugyan mi álhatott az utadba, arany fiam?- kérdezte egy kiló gúnnyal a hangjában.

- Egy fehér ruhás doktori címmel rendelkező fene egyed. Aki alkalmatlanná minősített, mert színtévesztő vagyok. -

- Ó, hogy rohadja ki a lépe a helyéről! -

- Hát minimum, eléggé padlóra vágott. -

- Oszt mi a másik dolog, amiről álmodoztál? -

- Mindig is szerettem volna egy szép feleséget, aki szül nekem néhány izgő-mozgó porontyot. -

- Na de mi van azzal a csajjal, akiért annyira de annyira oda meg vissza voltál? Nem ott lakott abban a házban? Jól emlékszem? - Intett egy kézzel faragott fehér fakerítésű házra, ami előtt elhaladtunk.

Nem állított valótlant, hiszem az én álomszép istennőm valóban ott lakott tíz évvel ez előtt.

- Vajon most hol vár az otthon melege, kicsi Lexi? - gondolkodtam el egy kissé - Vajon megtalálta-e a nagy őt, és ha igen, most merre vetette őket az élet?-

- Semmi - feleltem, mikor észrevettem, hogy a válaszra vár - Nem tudom, mi van vele.

- Aj, de nagy lekvár vagy te gyerek, pedig milyen jó kis bige volt. Tündéri pofija volt. Hogy is hívták? -

- Alexa! -

- Jaj tényleg, emlékszem. Hülye Amerika majmolásos időszak. Mért nem lehetett Szandinak hívni, magyarosan, jóságosan? Nem, nem Alexa, a fene érti ezt. Na mindegy. Azt mondjad már meg nekem, te jómadár, miért nem szerzel magadnak valaki mást? Nem élhetsz örökké az emlékeidnek! -

- A munkám miatt -

- Hee? -

- Tudod ez az én pályámon nem lenne túl szerencsés. Akit eddig közel engedtem magamhoz, annak baja esett. -

- Mi a jó büdös francot művelsz te? Tán sorozatgyilkos vagy, vagy t'án drogot csempészel? -

- Nem nyert. Éppen a törvény másik oldalán állok. Magánnyomozó lett belőlem.

- Na akkor azt nyomozzad már kifele, miért indul olyan nehezen ez az ótvar busz?! Amúgy az miért veszélyes? -

Elengedtem a fülem mellet, a poénos megjegyzést.

- Azért, mert azok a csúnya gonosz bácsik, akiket én kapcsoltam le, gondolnak egyet, és bosszú képen beleeresztenek szívem választottjába egy  adag ólmot. Ennek senkit nem fogok kitenni. - Alexát pedig végkép nem- de ezt már csak gondolatban tettem hozzá.

- Megérkeztünk Tóalmásra, elbúcsúztam régi ismerősömtől. Azzal sétálni kezdtem az indulási hely felé. Ami nem volt más, mint a Tóalmási Művelődési Ház. Meg voltam győződve róla. hogy én leszek az első, aki a gyülekező helyre érkezik. Na ha így fogalmazok, akkor valószínű, valaki megelőzött. Meg ám. Na nehogy félreértsetek, egyáltalán, nem voltam csalódott a második helyemmel. Sőt örültem a lehetőségnek, úgyis szerettem volna néhány szót váltani a kísérő társammal, hiszem aki elcsaklizta előlem az első helyet, az nem volt más, mint Julcsi.

Mikor megérkeztem, pont háttal állt nekem és az okostelefonját vakerálta. Egy diákokra jellemző kis tréfa körvonalazódott a fejemben. Elhatározásomat tett követte, minden gond nélkül sikerült a háta mögé lopakodnom, majd lefogtam a két szemét és a fülébe suttogtam:

- A játéknak vége, most meghalsz!-

- Jézusom - csattant fel a kiáltása.

- Nyugalom - fordítottam meg - csak én vagyok egy arc a múltból - ekkor már át is öleltem.

- Te még mindig olyan gyerekes vagy - közben az ő karjai is záródtak a hátamon - Magdika jól meggondolta, hogy rád bíz közel harminc gyereket? -

Egy gyengéd csókot nyomtam a homlokára, majd elengedtem.

- Megbízik bennem, tudja, milyen jól bánok a gyerekekkel. Különben is itt vagy te is, no meg a Pityu is nehogy gáz legyen -

- Hát jó, az az ember is nagy segítség lesz. Ne érts félre, nem akarom bántani! Okos srác, meg minden, rengeteg dolgot elért, de szerintem még életében nem volt senki rá bízva fél óránál tovább -

Ha egy vastag pénztárcájú arab sejk járt volna arra, biztosan ajánlatot tesz Julcsinak az egyedi "bólogatós kutyára".

- Meg látjuk, mire megyünk vele. Amúgy ezek szerint bennem sem bízol? - kérdeztem kicsit csalódottan

- Benned jobban, téged volt szerencsém látni, mikor az unokahúgodra vigyáztál. Tündériek voltatok együtt. -

- Hát köszönjük szépen. Sajnos már ő sem a homokozóban játszik, inkább a srácokkal tölti az idejét, mint a maci nagybácsijával. -

- Hát ez az élet rendje, de ne szomorkodj! - mondta és újra közelebb lépet hozzám - Majd lesz saját gyereked, akit nevelgethetsz. - Beletúrt a hajamba, miközben befejezte.

Vagy talán nem. Gondoltam magamban, de nem szóltam, csak egy kacér mosolyt villantottam.

Biccentettem és előhúztam egy papírlapot a zakóm zsebéből, széthajtogattam, és felé mutattam. A papíroson a velünk tartó gyerkőcök nevei szerepeltek, mellette feltüntetve, hogy mennyi idősek, tudnak-e úszni, milyen idegen nyelven beszélnek, meg még néhány lényeges infó. Végig futottam rajta és némi büszkeség futott át rajtam, mikor az alján megláttam a kísérők közt a nevemet, mellette az angol, német és a spanyol nyelvek szerepeltek. Gyorsan le is eresztettem a mellkasom, mikor Pityu rublikájában az én három nyelvem melett még a latin és a görög is szerepelt.

- Voltunk valaha ennyien - kérdezte - ha jól emlékszem mi tizenháromnál többen soha nem voltunk gyerekek. -

-Hát már nem azok az idők járnak - mosolyogtam rá - de ennyi gyerekkel és pont mi. Menni fog ez? -

- Reménykedem benne. Mellesleg ki a főnök, te vagy én?

- István, ki más?- vágtam rá.

- Ja én kérek elnézést, tudnom kellett volna -

Jót mosolyogtunk, de nem akartam ezen a kérdésen vitázni vele, úgyhogy egyszerűen megoldottam:
- Szerintem a legtöbb kérdésben megtudunk majd egyezni, úgy hogy nem lesz szükség külön főnökre. -

Helyeslően bólogatott és mosolygott is hozzá. Még vagy öt percet beszélgettünk, mire megérkezett a szakember, azaz a harmadik társunk. Ezúttal szakított régi jó szokásával, mi szerint mindig mindenhol és minden körülmények között késik, most egészen időben megérkezett.

- Üdv néktek. - üdvözölt kicsit sajátos módon, de azért barátságosan

- Szia István - viszonozta Julcsi az üdvözlést, majd odalépett hozzá és egy-egy puszit nyomott az arca két oldalára.

Pityu felém nyújtotta a jobbját, de én egyszerűen arrébb löktem a kezét és őt is átöleltem. Tudom, hogy elsőre kicsit buzisan hangzik, de ha együtt nősz fel valakivel fél éves korodtól több, mint húsz éves korodig, akkor egy ilyen gesztus teljesen természetes.

- Szeretnék gratulálni a felfedezésedhez - mosolygott rá a hölgy - Nem minden nap találni egy elsűjedt várost.

- Ó hát köszönöm. Igazán nagy jelentőséggel bír ez a felfedezés. Rádió carbonos vizsgálattal megállapítottuk, hogy ez a hely kb. 2500 éve van a föld alatt. Egy vulkánkitörés temette maga alá. -

Pityu, én gyerekkorunk óta így szólítom a professzor urat, még olyan jó húsz percig ecsetelte, miért fontos ez az ókori rom, de most nem fogok vele untatni senkit, akit érdekelne az nem az én történeteimet olvassa. Inkább onnan folytatnám, mikor már a gyerekek is megérkeztek, és csak a buszra vártunk. Nem sokkal később korosodó Mercedes-benz autóbusz tűnt fel a saroknál, egyre közeledett, majd megállt előttünk. Vezetője zöld kockás inget és napszemüveget viselő őszes úr. kinyitotta az ajtót, és kisétált a buszból, majd köszöntött minket. Józsi bácsim nem látszott meg különösebben az idő múlása. Haja ugyan őszbe fordult már, de arcán egyáltalán nem voltak ráncok. Bepakolta a csomagjainkat és neki vágtunk a közel tizenkét órás útnak, én pedig nem sokkal ezután elszundítottam.