2. rész- A megbízásom/ Kicsoda Alexa?

Úgy emlékszem rá, mint ha ma történt volna. A fénylő napkorong egyre feljebb küzdötte magát a horizonton, és kezdte túlszárnyalni Budapest belvárosában emelkedő hatalmas épületeket, mikor leszálltam a 4-es jelzésű villamosról. Az vitathatatlan tény, hogy a legmodernebb villamoskocsik közé tartozik, ami csak rohangált szeretett fővárosunk utcáin, nekem mégis komoly problémáim voltak vele. Legfőképpen a közlekedés a kocsi belsejében, tudni illik a hernyónyak csúfolt jármű belső folyosója olyan szűk, hogy két ember is elég nehéz fér el egymás mellet. No de nem közlekedés szakirányú előadást tartok, úgyhogy lépjünk is tovább. Leszálltam a villamosról és a késő tavaszi napfényben az irodám felé sétáltam. Mivel még nem volt egészen nyolc óra a Wesselényi utca telis-tele volt a szomszéd gimnáziumba igyekvő diákokkal. Tudni illik az irodámmal szemben van Budapest egyik legmenőbb gimnáziuma a Madách gimi. Amikor én voltam gimnazista korú, rengeteg érdekes történetet hallottam ezen intézményről- a halálosan durva testnevelésóráktól, az osztálykirándulásokon eszkábált vízipipákon keresztül a részeges angoltanárokig. Talán a sors fintora, hogy mint diák, sosem léphetem át, az épület küszöbén. Valamiért az iskolaválasztás időszakában, elzárkóztam a gimnáziumoktól, akkoriban határozottabb célok vezéreltek. Egészen kisiskolás korom óta arról álmodoztam, amiről minden kisgyerek fantáziál legalább egyszer, bizony én is utasszállító repülőgépek pilótája szerettem volna lenni. Akkor ennek megfelelően választottam iskolát, csak a sors fahumorának köszönhető az elbukásom. Talán életem legnagyobb csalódása volt, mikor alkalmatlannak találtak az orvosi vizsgálaton. Bár talán az a kikosarazás, amit az álomszép Alexától kaptam sokkal jobban fájt, és tényleg kicsi a világ, mert az én szerelmem is ebbe a gimnáziumba járt. Vissza a lényegre. Nem lehettem pilóta, így el kellet gondolkodnom, mit kezdjek az életemmel. Végül is hosszas töprengés, valamint néhány liter tóalmási házi pálinka után úgy döntöttem felvételizek egy kriminalisztikai egyetemre. Ezt az elképzelésemet sikerült megvalósítanom, az egyetemet pedig könnyedén végeztem el, most pedig itt vagyok, mint elismert magán nyomozó. Egy kellemesen csengő kamaszlány hangja szakította meg az elmélkedésemet.

- Jó reggelt, László úr!-

- Jó reggelt kívánok!- üdvözöltem az ifjú hölgyet

-Nem akarok tolakodó lenni, és azt is tudom, hogy semmilyen diszkrét információt nem adhat ki, de még is megkérdezném: igaz, hogy ön kapott el egy drogkereskedő bandát?-

Rubin kék szemei csillogattak a májusi napfényben, és olyan csodálat ült bennük, ahogy általában a tini lányok kedvenc regényük főhőséért rajonganak. Arra gondoltam, ki vagyok én, hogy egy ilyen szép reggelen elrontsam valaki kedvét? Különben is a nyomozást már lezártuk. Miért ne oszthatnék meg néhány részletet, az érdeklődőkkel?

-Nem csak az én érdemem, rengeteg segítséget kaptam derék rendőrségünktől. Nélkülük bizonyára nem sikerült volna.-

-Ön túl szerény, László úr- mosolygott rám sokat sejtetően- Biztos vagyok benne, ön volt az értelmi szerző. Tisztel nyomozó úr, nem is tudom, hogyan fogjak hozzá, tömören az a helyzet, hogy megbíztak azzal a feladattal, hogy szerezzek egy cikket az iskolaújságunkba. A téma teljesen szabadon választott. Azt szeretném kérni öntől, adjon egy interjút az üggyel kapcsolatban. Nagyon lekötelezne vele-

-Nagyon szívesen állok a rendelkezésére, de csak délután. Ha jól tévedek azonnal csöngetnek, a tanítás után keressen fel az irodámban. Ott majd elmondok mindent, amire kíváncsi.-

-Igazán lekötelez László úr, nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg!

-Menjen már, mert tényleg elkésik!-

Nem mozdultam, amíg el nem tűnik az ajtóban. Aztán felsétáltam az irodámba, majd főztem egy teát. A délelőttöm túlnyomó többségét, újságolvasás töltötte ki.

Háromnegyed kettőhöz közeledett a mutató, mikor felnéztem a lapok közül. Annyi bizonyos, rég volt ilyen unalmas délelőttöm. Szinte már zavart is, hogy senki nem tört az életemre, nem próbáltak lelőni, megmérgezni, de még bosszút sem esküdött senki az én káromra. Hirtelen elegem lett a bulvárból. Már kiskoromban sem érdekelt, hogy ki, kivel, melyik nyilvános WC-ben vagy ruhapróbáló fülkében létesített nemi aktust, úgyhogy felálltam az asztalomtól és elindultam egy kávéért. Ahogy kiléptem az ajtómon szembe találtam magam a gimnáziummal, amit legendák öveznek. Gyorsvonati sebességgel indultak útnak a gondolatok a fejemben, hiszem a nem csak általam álom szépnek tartott Alexa is ezek közt a falak közt szerezte az érettségit, mikor a föld még jó tizenöttel kevesebb napkörül megtett körrel rendelkezett. Én csak "Hófehérkeként" az ifjú szépséget, mivel ébenfekete haja, és bársonyos hófehér bőre, a meséből ismert királynéra emlékeztetett, amióta csak először megpillantottam. Sosem felejtem el, azt a kellemes májusi reggelt mikor először találkoztam Lexivel. Egyik barátommal várakoztunk a Tápiószecsői vasútállomáson, az egyik osztálytársára és annak barátnőjére. Gondolom oly sokan sejtitek ez a barátnő volt Lexi, hivatalosabb formában Pásztor Alexandra. Megérkezése előtt különösebben rá. Azt hittem Ő is csak egy átlagos lány, hosszú hajjal és átlagos idomokkal. Egy kisteherautó érkezett az állomásra, és kiszállt belőle a két lány. Később kiderül Lexi apukája hozta ki őket, mivel erdeje iskolába készültek, ezért eléggé súlyos bőröndökkel érkeztek, egy jó apuka pedig, ilyen esetben nem engedi el gyalog a lányát. Biztos vagyok benne, én sem tennék másképp. Szóval a lány, aki Mariannal érkezett, nemes egyszerűséggel gyönyörű volt. A felkelő nap fénye megcsillant, göndör ében fekete haján. Az igazat nem is a haja volt az ami igazán megbabonázott, de nem is a hófehér bőre, hanem a szeme. Drága, jó nagymamám, nyugodjék békében, mindig azt mondta az ilyen lányokra, hogy mosolyog a szeme. Alexa szemében valóban valami megmagyarázhatatlan fény csillogott. Ez a fény, bár megmagyarázhatatlan volt, de egyértelműen sugárzott belőle a végtelen boldogság. Ami ez után történt, úgy tarolt le, mint tekegolyó a védtelen bábukat. Csillogó fehér fogait egy kacér mosoly keretében villantotta rám. Iszonyatos hőhullám száguldott át a testemen. Bársonyosan csengő hangjával pedig egyszerűen reakció képtelenné tett.

-Szép, jó reggelt!- köszönt jól nevelt hölgyhöz méltóan, és felém nyújtotta a kezét- Alexa vagyok.-

Olyan nehezen mozdult meg a kezem, mint a bádogember az Óz a nagy varázslóban. Végül is a karomat ki tudtam nyújtani, de értelmes beszéd helyett, csak valami hápogást sikerült kierőltetnem magamból.

-D....Da....Dani.......ne.....ked is.....jó....reggelt!-

- Jaj, ne félj tőlem, butus- villantotta rám újból igéző mosolyát- nem foglak megharapni.-

Nem tudom, képes lettem volna kivágni magam, ha Fortuna istenasszonya nem siet a megmentésemre, de ő megszánt engem. Abban a pillanatban a megafon élesen sercegni kezdett, egy idősödő férfi hang pedig így szólt:

- Békéscsaba-Lökösháza felől, Budapest-Keleti pályaudvarra közlekedő nemzetközi gyorsvonat érkezik a harmadik vágányra. -

Ez a mondat körülbelül 15 másodpercet vett igénybe, de pont elég volt még összeszedem magam.

-  Kedves Lexi, ugye szólíthatom így? - biccentett - engedd meg, had segítsek hiszen neked csak két kezed van, itt pedig akárhogy matekoljuk három táska. -

- Óh, te egy igazi úri ember vagy, és még vicces is-

Ezúttal már nem ért váratlanul a mosolya. Olyan szinten cselekvőképes maradtam, hogy megfogtam a két legnehezebbnek látszó táskát és elindultam velük az aluljáró felé. Nem tartom magam gyenge embernek, de a két utazótáska nehéz feladatnak bizonyult a szó szoros értelmében. Na azért szégyent nem hoztam férfi társaim becsületére, a táskák felkerültek a vonatra, mi pedig már robogtunk is Pest felé. A járművön mellettem az öreg cimborám foglalt helyet, vele szemben ült az osztálytársa, mellette, a gyengébbek kedvéért velem szemben pedig Lexi. A mosolyára már megvolt az ellenszerem, de amikor újra megszólaltam, megint zavarba kerültem, mintha egy földre szállt angyal szólítana meg.

- Te gimibe jársz? -

- Neee..eem- nyöszörögtem igen bizonytalanul - szakközépben vagyok.

- Aha, és minek tanulsz, szépfiú? -

- Ha minden jól megy, pilóta leszek, vagyis egészen kis korom óta az szeretnék lenni -

- Jó nagy álmaid vannak, hallod-e? Melyik suli ez?-

- Csepeli-Kossuth, hallottál már róla? -

-  Magáról a suliról nem, de Csepelt tudom hol van. Ez kifejezettem valami pilóta iskola? -

- Hát nem mondanám - pirultam bele a mondatba- igazából ez egy műszaki szakközép iskola, autószerelő, repülőgép technikus illetve -műszerész szakokkal. Csak innen egyszerűbb tovább haladni ilyen irányba. -

- Értem, sok szerencsét hozzá - mosolygott rám újra

- Nagyon szépen köszönöm. Mellesleg te mi szeretnél lenni, ha nagy kislány leszel? -

- Hát igazából fogalmam sincs, ezért is jelentkeztem gimnáziumba. Érettségiig még van időm gondolkodni rajta -
 

- Én időpazarlásnak tartottam a gimnáziumot, négy év tanulás, és van egy érettségid, amivel manapság az ember még a fenekét sem törölheti ki ugyan is keménykötésű -

Jót nevetett a sületlenségemen,igazi, őszinte nevetés volt. Viszont beszélgetésünk megfeneklett, amit én nagyon sajnáltam. Utunk végeztével természetesen segítetem levenni a csomagjait, sőt még a másik vonatra is feltettem helyette, ahogy az úriemberek szokták. Búcsúzás képen két cuppanós puszit nyomott a két orcámra. Valószínűnek tartom, hogy csupán annyira vörösödtem el, mint egy érett alma.  A pályaudvarban forgolódó tömeg valószínűleg az hitte, a feleségemnek integetek olya lelkesen. Bár úgy lett volna, de Lexi sosem lett az én párom. A vonat elment, én pedig tisztességesen elkéstem az első órámról. Hát így ismerkedtem meg a mesebeli szépségű "Hófehérkével". Mindennek már ide s tova tizenöt esztendeje. Hiába telt el ennyi idő, tisztán látom magam előtt hófehér arcát és vadító mosolyát. Álom szép Alexám, merre jársz te most? Csábító mosolyod tarja börtönben az emlékeimet mosolygó szemeddel loptad el a kulcsot szerelmes szívemhez. Nem győzöm hangsúlyozni, ennek már közel tizenöt éve.
Megérkeztem a Blaha kávéházba és befejeztem az emlékezést. Rendeltem egy jó erős feketét, majd leültem az egyik asztalhoz. Nagyjából két perc sem telt el, de a pincér már meg is érkezett kezében a kávémmal. Miközben iszogattam, próbáltam összeszedni a gondolataimat, és kitalálni mit mondok ifjú riporteremnek. A nagy gondolkozás közepette megszólalt a telefonom.



Mivel a kijelzőn megjelenő megjelenő számhoz nem tartozott név, a jól begyakorolt mozdulatsort alkalmaztam: Igényesen végighúztam az újam az érintőképernyőn, balról jobbra, majd a fülemhez emeltem a készüléket és beleszóltam.

- Tessék, László-

- Szervusz Danikám- köszöntött egy lágy női hang- remélem nem zavarlak-

Az agyamban mozgolódni kezdtek a fogaskerekek, a roppant bonyolult gépezet pedig fáradozást nem kímélve emlékeimben a hang gazdáját, mert biztos voltam benne hogy nem először hallom, de vajon honnan ismerem? Akárhogy erőltettem a dolgot annál inkább fogalmam sem volt róla ki lehet a hölgy a vonal túlsó végén. Amikor már úgy éreztem, kezd kínossá válni a csend, így szóltam.

- Kihez van szerencsém?- kérdeztem izgalommal.
 

- Magdi néni vagyok- jött a válasz- Magdi óvó néni. Emlékszel rám?

Össze-vissza szégyelltem magam, amiért nem ismeretem a kedvenc óvónőmet, aki annyi mindenre megtanított annak idején

- Miben segíthetek Magdi néni?-

- Danikám, képzeld el, idén is szervezünk csereüdülést Feldafingbe! Emlékszel még mennyire szeretted annak idején?-

- Az hiszem kicsi kinőttem már a csereüdülésből- feleltem, ahogy magamhoz tértem a meglepődésből.

- Nem feltétlenül. Szeretnék kérni egy szívességet, Drágám!-

- Csupa fül vagyok-

- Arra szeretnélek kérni, légy te a kísérő az idei üdülésen!-

- Tessék! Még hogy én?- hebegtem-habogtam- Mi van a jól bevált személlyel? Miért nem ő megy?-

- Mint tudod, drágám, azt szeretnénk, ha a vakáció felhőtlen örömet szerezne a gyerekeknek. Azaz elszomorító helyzet, hogy nem te voltál az egyetlen, aki panaszkodott Erikára-

Hát az tény, annál a nőnél önzőbb, és pocsékabb emberre bízni se lehetett volna a felügyeletünket. Emlékszem, mikor először voltam kint üdülni, meg tudtam volna fojtani egyetlen hajszállal. Már nem is tudom miért, de valamit ki kellelt hagyni a programok közül. Ekkor ajánlották fel úti célunkként az Allianz Arénát, a Bayern München futballstadionját,  el tudták volna intézni a bejutást, ha szerettük volna. Nem szeretném részletesen ecsetelni a dolgot, de akkoriban Európa legeslegmodernebb stadionjának számított a fent említett létesítmény. A mi drága kísérőnk pedig ezt a lehetőséget visszadobva inkább elvitt minket vásárolni. Pasi vagyok, remélem nem kell hosszú sorokban részleteznem, mennyire köt le a vásárlás. Két hasonló mentalitású úriemberrel átadtunk egy fagyit az emésztő rendszerünknek, aztán hódoltunk egyik kedvenc kártyajátékunknak, a Snapszernek. Ezt végig gondolva meg is voltam győzve.

- Rendben van, ha rám mer bízni egy tucat gyereket, akkor elvállalom-

- Ne aggódj, nem csak rád- nyugtatott meg- közel harminc gyerek jelentkezett, így arra gondoltam, három kísérőt küldök velük. Julcsira, Istvánra és rád számítanék- 

A két név rengeteget mondott, mind a kettejükre jól emlékszem. Nem is jut eszembe, olyan csereprogram ahol nem voltunk ott mind a hárman. Viszont mindkettejükkel megszakadt a kapcsolatom sok évvel ez előtt. Julcsi komoly egyetemista lány volt már akkor is, jól megértettük egymást annak ellenére, hogy cirka három évvel idősebb nálam, de nem forogtunk egy körben. István pedig, az egyetlen ember volt, aki akkoriban komolyan vette a tanulást. Sokan strébernek tartották érte, én inkább tiszteltem érte. Ha jól emlékszem, el is érte a célját. Régész lett, és feltárt egy romvárost az isten tudja hol.

- Számíthatsz rám, Magdika- jelentettem ki- de azért néhány részletbe avas be!-

- Nagyon hálás vagyok neked, Danikám. Nos a kint lét időtartama augusztus 3-10-ig. Programokat és névsort majd elküldöm faxon-

- Rendben, szia Magdi néni-

- Szervusz Danikám, Vigyázz magadra!-

Fizettem és visszasétáltam az irodámba. Még adnom kellet egy nagyon fontos interjút. De kiverni nem tudtam a fejemből a sok szép emléket.

A könyvespolcom előtt álldogáltam, és azon töprengtem, melyik remekművet kezdjem el olvasni. Azt hinné az ember, egyszerű a választás ha már mindegyik mű tartalmát ismeri, de mint olyan sokszor rosszul hinné és hittem én is. Nem volt túl sok időm a töprengésre, ugyanis valaki határozottan kopogott az ajtón. Határozottan, de nem sugárzott haragot az egyik puffanás sem, sokkal inkább lelkesedésről árulkodott. Rá néztem a falon lógó, kissé ódivatú órára. Délután három múlt tíz perccel. Már ép itt volt az ideje, az ajtóhoz léptem, majd mindenféle óvatosság nélkül kitártam. Ha valamelyik haragosom állt volna az ajtóban, gond nélkül belém durranthatott volna. Szerencsére azonban új riporternőm állt velem szemben, fülig érő szájjal.

- Jó napot, László úr! – mosolygott rám szelíden

- Jó napot magának is! – mosolyogtam vissza – fáradjon beljebb kedves …, az ördög vigye el, hisz még a nevét sem tudom –

- Gréta vagyok. – Villantotta rám sokat sejtető mosolyát. – Szabó Gréta. –

Azt hiszem felesleges említenem, kinek a mosolya volt ilyen meg magyarázhatatlan. Hosszú szőke fürtjei a vállát verték pont. Rubint kék szemében égett az eltökéltség tüze.

- Megkínálhatom egy üdítővel? – Udvariaskodtam. – Gondolom alkoholt még nem iszol. –

- Karrier építés közben soha, de egyébként a jó vörösbort sosem vetem  meg -

- Cola jó lesz?- Zártam rövidre a témát.

Biccentett. Helyet mutattam neki egy fekte bőrfotelben. Lehuppant rövidszoknyája alól kikandikáltak formás combjai. Hiába volt bő tíz évvel fiatalabb nálam, komoly erőfeszítésbe került, hogy eltudjam hessegetni a csúnya gondolataimat. Rá mosolyogtam, ezzel jeleztem, hogy elkezdhet bombázni a kérdéseivel.

- Nos László úr, kérem mesélje el, hogyan buktatta le a drogmaffiát! –

- Mivel a mélyen tisztelt rendőrségi hivatalban nem tudtak rájönni, hogyan juttatják be az anyagot az országunkba…-

- Na és hogyan juttatják be? -

- Tehervonatokon, hűtőkocsikban. Elrejtették a fagyasztott húsok között, így amikor a határnál belenéztek még a kiképzett kutyák se érezték meg a cuccot. –

- Hol tudták feltűnés nélkül bepakolni ezt az irdatlan mennyiségű kábítószert? – tudakolta.

- A  feladó az ottani húsfeldolgozó feje. A gyár pedig rendelkezett ipari vágánnyal. Ott semmitől sem zavartatva be tudták pakolni. –

- Hogyan sikerül lebuktatni ezt a jól szervezett gépezetet, László úr? -

- Két hónap kemény munka után sikerült beépülnöm a szervezetükbe. Azután kiderítettem mikor érkezik a szállító vonat. Ott ütöttünk rajtuk mikor rakodták ki az árut. –

Még egy teljes órán át faggatott a részletekről. Én pedig készséggel válaszoltam minden egyes kérdésére.

- Na hát. – Csodálkozott – Ez lenyűgöző, nyomozó úr! –

- Ugyan kérlek, csak a munkámat végeztem. –

- Nem is zavarnám tovább - Ugrott fel a fotelből – Nagyon hálás vagyok önnek. Ezzel a cikkel megalapozhatom a karrieremet. -

Olyan hírtelen lépett oda hozzám, hogy nem volt időm hátralépni. Mire eszméltem már az ajkamra tapadtak puha ajkai. Szükségem volt néhány pillanatra, amíg annyira összeszedtem magam, hogy eltoltam magamtól.

- Teljesen megőrültél?! – Förmedtem rá. -  nem erről volt szó. –

- Mi az?! – Kérdezte olyan selymes hangon, mint a ma született bárány. – A nagy zsarut nem zavarja, ha bármelyik percben megölhetik, de ha egy nő közel kerül hozzá, akkor begyullad? –

- Pontosan tudod, hogy nem erről van szó, de ezt nem szabad. Te még diák vagy egy fiatal korú személy. -

- Jaj, nyomozó úr, nem kellenek a tisztelet körök. Nem vagyok vak, láttam mennyire megnézett. -

- Na de kérem én csak… - számra tapasztotta ujját.

- Elég legyen! – suttogta a fülembe. – Már nem büntetnek értem, rég elmúltam már tizennyolc. –

Tettem még egy kísérletet a menekülésre, de ekkor már újra ajkaival fogta be a számat, nekem pedig bele kellett törődnöm: nincs menekvés.